A Camelot hatalmas dobása volt 1999-ben a Mario Golf, szinte mindenhol csak pozitív véleményeket lehet olvasni róla. Én is eszméletlen sokat játszottam vele, időt állóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy ma is élmény játszani vele, és egyáltalán nem unalmas az a néha másfél óra, amennyi egy-egy játékban benne van. És a zene… Ha megjelent volna eredetiben, bizony beruháztam volna egy OST CD-re! Ezek után kíváncsian vártam, hogy mit hoznak ki a Mario Tennis-ből. Elöljáróban annyit, hogy bizonyos szempontokból alulmarad a golfjátéktól, de egyáltalán nincs miért szégyenkeznie.

Mario és barátai többféle sportjátékot kipróbáltak már, de teniszütőt csak az ezredforduló évében ragadtak először. És új Nintendo karaktert köszönthetünk a pályán, ugyanis Waluigi ebben a játékban debütált először. Érdekesség, hogy elvileg lett volna Warupeach is, mint Peach alteregója, de végül Miyamoto nem engedte, hogy bekerüljön a játékba. Ugyanígy ebben a játékban találkozhatunk hosszú idő után Daisy-vel, és Birdóval. Ahogy a Mario Golf, ez is kapott egy kis történetet: Mario és barátai vidáman készültek a Mario Star Tournament döntőjére, melyet ki más is vívott volna meg, mint Mario és Luigi? Mindenki izgatottan várta a nagy csatát, amikor hirtelen megjelenik Wario, és új csatlósa Waluigi, ők egyáltalán nem voltak hivatalosak a bajnokságra. Wario régi nagy sérelmét akarta egy teniszjáték keretén belül lerendezni Marióval. Waluigi élvezi, hogy mindenki meg van lepve, hiszen senki nem ismeri őt, de Luigi nem fél tőle. Ezzel csak felidegeli gonosz énjét, és alig várja, hogy megküzdjön vele. Mario próbálja csitítani a veszekedő feleket, amikor egy sokkal sokkal veszedelmesebb ellenség jelenik meg: Bowser. Majd ő rendet vág a vitázó egyének között. Valóban megbékítette őket, ugyanis most mindenki egyesül erővel akar ellene fellépni.

Játékmódokban most sincs hiány. Exhibition és Tournament mellett sok egyéb játékmód garantálja a tartalmas szórakozást, és szinte az összes Mario karaktert felvonultatják, aki akkoriban számított. Először lássuk a két alap játékmódot: Az Exhibition, ahol egy mérkőzést  lehet játszani. A pályát, a szetteket, és a szetten belüli játékok számát szabadon választhatjuk meg. Ugyanis egy szetten belül 2 vagy 6 pontra is játszhatunk. A szettek száma pedig ismerős: 1-3-5-öt lehet játszani. Itt is többféle pálya áll rendelkezésre: Kemény, salak, fű- valamint beltéri pálya, mindegyik a saját egyedi tulajdonságaival. Valamint később megnyitható több egyéni pálya, az alapok tulajdonságainak összekeverésével egyéni Nintendós dizájnnal. Például ott van a Mario & Luigi pálya, ami füves, de nagyon jól pattan a labda rajta (köztudottan füves pályán kevésbé pattan), vagy a Wario és Waluigi pálya, ami ugyan kemény, de rosszul pattan rajta a labda, és sok ilyen érdekes pálya. A játék teljesen szabályszerűen történik, ami a valódi teniszben szabálytalan, az itt sincs másképp. És ez nagyon jó, mert kellőképp komolyan veszi magát a játék, és időnként nagyon jó, és izgalmas mérkőzéseket lehet játszani, mindezt persze a kellemes, hangulatos Nintendós hangulatvilággal megspékelve, így aki szereti a Nintendo életérzést, annak nem fog csalódást okozni a játék. Minden esetben Mario a székbíró, még akkor is, ha Marióval játszunk, akkor a székbíró lila ruhában van. És ő a narrátor is, ami nem éppen a legjobb választás, ugyanis az erőtlen, magas hangja néha talán idegesítő, mintsemhogy emelje azt a híres Nintendós hangulatvilágot. Soha nem fogom elfelejteni a Super Tennis narrátorának erőteljes hangját, azóta valahányszor teniszmérkőzést nézek a TV-ben, mindig az ő hangját képzelem a bíró helyébe, amikor épp kiabálja a “FAULT”, “OUT”, vagy “DEUCE” szavakat. Azt nem mondom, hogy ilyen határozott hangra lenne szükség a Mario Tennis-ben is, de egy erősebb Mario-hang jót tett volna a játéknak. Különösen ajánlott Double mérkőzéseket játszani, ezek sokkal humorosabbak, és nagyon jó játszmákat lehet vele menni, hiszen a gépi játékosok egymás ellen is harcolnak, ha egyedül játszunk, persze, mint mindig, most is az igazi hangulat a négyjátékos módban rejlik.
A másik játékmód a Tournament, ami egyenes kieséses bajnokság. Hat kupát lehet teljesíteni: Mushroom, Flower, Star Cupok, majd a Normal után következnek a Star bajnokságok, ezek a Rainbow, Moonlight és Planet Cupok. Ezek mind egyre nehezednek. Már a Flower Cup sem olyan könnyű. Ha nem megy, akkor nyugodtan álljunk meg, mentsünk, és Exhibition-ben egy nehezebb mesterséges intelligenciájú ellenféllel mérjük össze tudásunkat. Exhibition gyakorlásra nagyon jó. Általa könnyű utána jobb és jobb eredményeket elérni. A Tournament-ek megnyerésével lehet a két rejtett karaktert megnyitni (Donkey Kong Jr. és Shy Guy). Hátrány, hogy egy szett csak 2 játszmából áll, egyrészt nem nyújtja a “teljesség” élményét, hiszen az élő teniszben is hat játszmából áll egy-egy szett a bajnokságokon, másrészt ez azért is hátrány, mert ha hibázunk, azt nehezebb helyrehozni.

Persze, egyén játékmódok is színesítik a játékot. Például a Piranha Challenge, ahol a másik térfélen Piranha virágok köpik a labdákat, ezeket kell visszaütni. Pont csak akkor jár, ha a szintén másik térfélen levő Peach nem üti vissza a labdákat. Ekkor nagyon kell figyelni, én legalábbis az elején nagyon belezavarodtam abba, hogy Peach visszaüti a labdát, közben jött az újabb a növény által, de Peach labdájával voltam elfoglalva, amit már nem lehet visszaütni, mert az elvesztett pont, közben meg a Piranha által kiköpött labda is elment, amiért meg járt volna pont, tehát Érdemes jobban odafigyelni. A másik a Ring Shot, ahol különböző kritériumok mellett kell meghatározott számú gyűrűn átütni a labdát, például meghatározott időn belül, vagy egy labdamenet alatt, és hasonlók. Ebben a játékmódban elvileg az ellenfél játékos társ, aki segít a gyűrűkön átvinni a labdákat, ugyanis ő is szomorú egy-egy elvesztett labdamenet után, de a gépi játékos néha ugyanúgy trükközik, mintha valódi ellenfél lenne, így több elvesztett labdamenet is lehet, arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy lassan szervál, ami szintén időveszteség. A harmadik, egyben legviccesebb játékmód, a Bowser Stage, amelyben egy ingatag Bowser dizájnú pályán játszunk, közben tárgyakat kaphatunk, mint a Mario Kart szériában, ezekkel lehet megzavarni az ellenfél játékost. Ez a játékmód egyszerűen telitalálat, itt lehet a legjobban szórakozni, társaságban ez ajánlott a leginkább. Vannak még egyéb, rövid játékmódok, melyeket csak többen játszhatunk, például egy szabad Tie Break, vagy gyors játék (Quick Game). A demóban pedig nézhetjük, hogy játszanak a gépi játékosok, trükköket is el lehet lesni tőlük.

A játék nagyon komplex, a tenisznek szinte minden szegletébe betekintést enged. A komolyabb játékok nagy játékélményt ígérnek, a viccesebbek pedig felhőtlen szórakozást. A grafika kicsit rosszabb lett a Mario Golf-nál, vagy a 2000-ben megszokott játékoknál. A karakterek nincsenek annyira kidolgozva, és egyes ikonok pixelesek, és a nézőtéren levő szurkolók is nagyon furcsán festenek, de az utóbbi talán betudható annak, hogy a Nintendo 64-ből ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni. A kezelése könnyed, a karakterek mozgása gyors. Csak arra kell nagyon vigyázni, hogy van arra lehetőség, hogy azokat a gombokat, melyekkel ütünk, nyomva tartva karakterünk még erősebben üti el a labdát, viszont addig nem mozog. Többször csak azért vesztettem el egy labdamenetet, mert futtában tartottam nyomva az A- vagy B-gombok valamelyikét, ekkor karakterünk megáll, és arra fókuszál, hogy erősebben üsse vissza a labdát, amit nem tud, mert még nem értük el. A játékmódokat egyedül talán könnyen megunjuk, hiszen a tenisz maga is társasági játék, a Mario Tennis is sokkal élvezetesebb társaságban. A zene annyira nem dominál, de érdekes, hogy a teniszjátékokban alapból nem szokott annyira erősen hallatszani, mivel a különböző hangok, például a labdák elütése, vagy a karakterek hangjai annyira gyakoriak, hogy szinte észre sem vesszük, ha szól valami zene a háttérben. Ami tetszett az a Bowser Stage háttérzenéje, de a többit nem nagyon hallottam meg.

Talán hiba a Mario Golf-fal összehasonlítani a játékot, ugyanis az azért annyira jó, azért szeretik sokan, mert a tér hatalmas, és valahogy olyan kellemes érzetet ad, hogy te kicsi vagy benne, és a zenében hallható madárcsicsergésnek köszönhetően csak még inkább azonosulunk azzal, hogy a szabadban, a természetben egy hatalmas pályán játszunk. Míg a Mario Tennis-ben csak a teniszpálya áll rendelkezésre, mint játéktér, ezért nincs meg az a hangulat, ami a golfban megadatik, de a maga tenisz mivoltában, nagyszerű játékélményt ad. Nem olyan hangulatos, mint a Super Tennis, de a sok játékmódnak, és a gyermeki Mariós hangulatvilágnak köszönhetően messze lekörözi a Super Nintendós elődöt. Ma már nagyon ritka, így aki dobozostul, mindenestül meg akarja szerezni a játékot, annak bizony rendesen ki kell nyitnia a pénztárcáját, de akinek megfelel a digitális formátum, annak magasan ajánlom, hogy töltse le Wiis Virtual Console-ról, mert olcsó, és a játékélmény többszörösen megtéríti az árát.

A tesztet eredetileg a blogomba írtam, onna változtatás nélkül hoztam át.