Már írtam korábban a honlapomon, hogy miért vagyok gyenge a Nintendo játékokban újabban, most ismét erről szeretnék beszélni, csak most más szemszögből. Számtalanszor mondtam már, hogy 16 éve játszok. 16 év rengeteg idő. Ezalatt a hosszú idő alatt valahogy elveszett az a régi érzés, és erről nem a Nintendo tehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a Nintendo annyira az életem részévé vált, hogy már el is felejtettem, hogy mennyire szeretem. És ezért van az, hogy nem élvezem a játékot, és ezért van az, hogy hiába adok bele mindent, nem elég. Mert a játékon keresztül is átjön, hogy mennyire élvezed pillanatnyilag a játékot. Most nem akarok mentegetőzni, mert Matilda és Krisi is nagymenőzött, meg gúnyolódott rajtam, hogy legyőztek engem, sőt Krisi ha burkoltan is, de számon kérte tőlem, hogy hogy merészelem én Magyarország legnagyobb Mario fanjának nevezni magam, ha simán legyőz engem! Ez az egész nem olyan egyszerű. Nincs rosszabb a megszokásnál. Most gondoljatok bele, hogy sok éves házasok is ún. megszokják egymás jelenlétét 15-20 év után, akármennyire is dúlt köztük a szerelem az első időkben. Mi kell ahhoz, hogy újra élvezzem a játékot? Valami új, amit még soha nem éltem át. Ezért örülök annak, hogy a Nintenso új irányba ment el azzal, hogy a DS-nek van az érintőképernyője, Wii-nek meg a mozgásérzékelője. Az az érzés kézdett megszokottá válni, hogy nyomkodom ész nélkül a controller gombjait. Valami más kell, amit most megkaptam, és hátha minden jobbra fordul ^^' A Super Mario Sunshine-t egy életre feladtam, de majd jönnek az újabb játékok, és lehet, hogy megint visszanyerem a világ legjobbja címet! Egy biztos, én nem adom fel!